Karácsony és Szilveszter

Egyszer valaki megkérdezte, szeretem-e a Karácsonyt. El kellett gondolkodjak, vajon szeretem-e a hisztérikus, ajándékok után való rohangálást, a tülekedést, a véget nem érő takarítást.

Tényleg, lehet másképp is Karácsonyozni?

A legtöbb ember egymás fején taposva kergeti az időt. Osztanak, szoroznak, szánalmasan számolgatják pénzeiket. A Karácsony extra kiadás időben, pénzben és energiában egyaránt, azok a gyilkos számlák meg csak jönnek és jönnek. Ismerős?

És ez még csak a kezdet! Jön az eszeveszett sütés-főzés, a kényszeres bezabálás, a rokonokkal való, kötelező jópofizás. Végül rád szakad az őrületes finálé: görnyedsz a vécén és éppen fogadalmat teszel, hogy soha többé nem fogyasztasz ipari mennyiségű szaloncukrot, bejglit és sütit, disznótoros és hasonló, karácsonyi nyalánkságok habzsolása után…  

Az eszmélés pillanatában ráadásul meg kell még küzdened az egyre csak erősödő lelkifurdalással is, amiért ilyen csúnyán elintézted magad…

Sokan ebből sem tanulnak. Épp csak kiheverték a Karácsonyt, máris ugranak fejest az év legrosszabb bulijába, melyet Szilveszternek nevezünk.

„-Te hol szilveszterezel?

-Még nem tudom. Hívtak vagy 3 buliba. Remélem, megint jól szétcsapom magam, mint tavaly…”

Bizony, bizony. Szilveszterkor kötelező magadat jól érezni… Lehetőleg össze-vissza igyál minden félét, minél előbb legyél talaj-részeg, és köszöntsd az Új Év első napját illendő módon: a saját hányásodban ébredve, olyan helyszínen, ahová nem emlékszel, hogyan is kerültél. Az sem baj, ha semmire sem emlékszel, a haverok majd úgyis elmesélik…

Ha az egész éved egy katasztrófa volt, legalább a Szilvesztered legyen jó, ütős! Most KELL jól érezned magad, különben lúzer vagy!

Hányszor láttam már ezt a kétségbeesést buliba menekülő arcokon! Megúsztuk ugyan a 2012-őt, de hát ki tudja. Mi van, ha tényleg ez az utolsó alkalom a lealjasodásra?!

Nehéz mostanában kedvet csinálnom magamnak a Karácsonyhoz.

Úgy döntöttem, elképzelem és leírom álmaim Karácsonyát, hogy könnyebb legyen a hangulatot megteremteni.

Nekem a Karácsony egyszerűen a fény születését jelenti, a fény pedig akkor születik meg, mikor a legmélyebb a sötétség, máskülönben fel sem tűnik az egész. Az ideális Karácsony olyan, mint egy mese. Mélységes, gyermeki csodavárásban zajlik elejétől a végéig. Nincs rohangálás, nincs pánikolás. Nyugi van, csend van, mézeskalácsot sütünk valahol vidéken, egy kis parasztházban. Odakint hideg van, talán még a hó is esik. Idebent meleg van, és a kemence tetején dorombol a macska. Szinte már giccses, de akkor is így esik jól. Együtt a család. Ajándékokat készítünk, közösen zenélünk, odakint szánkózunk, nevetünk, hóembert építünk, aki reggel majd ránk mosolyog, mikor kinézünk az ablakon. Lassan esteledik. Ideje visszamenni a fűtött házba. Kicsit átfagytunk, de így legalább még jobban esik a kiolvadás, a tea és a forralt bor.

Az ajándékozás kicsit bekavar. Olyan, mintha az eszközt összekevernénk a céllal. Az ajándékkészítés a kreativitást és a fantázia megélését szolgálja inkább. Nem azért csinálod, mert nincs pénzed, hanem mert van időd. Tiéd a világ minden ideje, mert semmit sem KELL csinálnod. Volt olyan év, mikor kókuszdióra festettem bennszülött maszkokat, máskor fekete dióból és egyéb termésekből készítettem ékszereket. Csináltam kesztyű bábot, zsonglőr labdát, csontból faragott sakkfigurát, óriási túró rúdit.

Maga, az ajándékozás csak másodlagos szempont, és a jó időzítés nagyon fontos. A Szent Este nem szólhat az ajándékozásról, mert az eltereli a figyelmet a Fény Születéséről. Az áhítatot nehéz megteremteni és könnyű elveszíteni. Közös imába, vagy meditációba merül a család, mely derűs és mégis komoly hangulatban zajlik. Gyertyát gyújtunk, együtt lélegzünk, együtt mosolygunk, és, ha sikerül megnyitnunk a szívünket, bizonyosan történik is valami, ami egész évben erőt ad majd. Utána egyszerű, ünnepi, de karma-mentes vacsora következik, ahol már elhangozhatnak vicces, családi történetek, de a politikát és az „az a borzasztó, hogy…”-kezdetű mondatokat kéretik mellőzni.

Másnap jöhet az ajándékozás, de nem kötelező, protokoll jelleggel, hanem mélységes szeretettel. Neked készítettem és közben Rád gondoltam. Tessék neki örülni, még ha egy újabb porfogóval lettél is gazdagabb.

Ha a Karácsony a bensőséges csodavárásról szól, akkor az Ó Év búcsúztatása, az egymás társaságának felhőtlen élvezetéről. Inni nem KELL, hanem LEHET, és érdemes nem túlmenni a laza, szalon spicc állapotán. Én úgy mondom, hogy kreatívra iszom magam, és direkt olyan társaságot választok, ahol egyébként józanon is felszabadult vagyok. Ha józanon nem pendülsz egy húron a csapattal, részegen sem fogsz…

Az ideális Szilveszter számomra olyan alkalom, ahol a lehető legjobb társaságban vagyok. Ha jól esik zenélünk, ha jól esik kontakt táncolunk, akro jógázunk, színházazunk, vagy épp csak sztorizunk és jókat röhögünk. Az éjféli pezsgőzés rendben van, de a bús-magyar, nemzeti gyászhimnusz komor pofával, vigyázzállásban való végig feszengése valahogy nem illik a képbe… Az Olimpián oké, de az újév szóljon az új kezdetekről az új lehetőségekről és ötletekről. Szóljon a megújult életekről, az újévi fogadalmakról. Ilyenkor lendületet kapunk, ne húzzuk be egyből a vészféket!

Olyan helyen érdemes ilyenkor lenni, ahol akár több napot is ott lehet tölteni, lehet közösen álmodni, másnap közösen főzni, lencsét enni. Szeretem azt a babonát, hogy akivel töltöd a Szilvesztert és az Új Év első napját, azzal egész évben sokat leszel együtt, mert közös céljaitok lesznek. Én Szilveszterkor szeretek lelépni vidékre pár napra barátokkal, kedves ismerősökkel. A városi őrületet igyekszem kerülni, különösen a szánalmas, konfettiben és szemétben úszó, másnapos arcokkal tarkított január 1-jét hagyom ki előszeretettel. Inkább együtt vagyok még egy vagy két napot a velem egy húron pendülőkkel és együtt tisztogatjuk világmegváltó vízióinkat.

Javaslom Neked is, hogy tégy hasonlóképpen. Szép Karácsonyt és izgalmas önmegvalósításban zajló, valóban Boldog Új Évet kívánok!  

Önmegvalósítás

Egy, egy pillanatra, mikor az elme örök zakatolása leáll, megszólal a kristálytiszta, belső hangunk, és azelőtt sohasem hallott, nagyon erős kérdésekkel bombáz minket. Odáig sokunknak ismerős, hogy „mit csinálok rosszul?” „Miért nem haladnak a dolgaim?” „Miért nem azt kapom a külvilágtól, ami jogosan megilletne?”

Lehet még sokáig sorolni az ehhez hasonló, sértődött panasz-kérdéseket, aminek a végén a garantált ideg összeroppanás és totális begolyózás van.

Az igazán sikeres emberek sohasem panaszkodnak.

Mostanában egyre jobban érdekel, hogy azok az emberek, akik szenvedélyes önmegvalósításban élik az életüket, mit csinálnak másként, mint én. Egyáltalán, hogyan csinálják, amit csinálnak.

Ennek kapcsán nézelődve a neten, rábukkantam Imogen Heap, „Minds without fear” – című dalára, ami egyszer, s mind önmegvalósító program is. Egy olyan üzenet, ami először letaglózott, aztán meg nagyon határozottam felrázott a spirituális tespedésből!

Rendkívül bosszantó azt látni, hogy emberek egy szűk csoportja olyan életet él, melyet legmerészebb álmaiban álmodik magának, és mi nem tartozunk ezek közé az emberek közé.

Végtelen kreativitással hoznak létre olyan lenyűgöző, isteni zenéket, világszámokat, vagy akár emberi közösségeket, központokat, jól meghatározott, támogató célközönséggel, amely előtt szó szerint meghajlik az Univerzum akarata.

Lehetséges tényleg félelem nélkül élni? A halál biztos tudatában minden pillanat felértékelődik. Aki tudja mi a dolga és tudja, hogy a rendelkezésre álló idő rövid, az nem fogja félelemre pazarolni azt. Tényleg mennyi mindenre lennénk képesek, ha egyáltalán nem korlátoznánk magunkat félelemmel, kétellyel, bizonytalansággal?!

Ezek az emberek így élnek. A tehetségük mellett megingathatatlan önbizalmuk és önbecsülésük is van. Legyőzhetetlenek, igazi győztesek.

Hogy, a fenébe csinálják?

És már halljuk is a klasszikus, magyar választ: „Ezek az emberek nyugatról jött, gazdag, befolyásos mázlisták, akik a hátterük miatt mindent sokkal könnyebben megvalósíthatnak, mint mi, „terhelt múltú”, alacsony önbecsülésű, kelet-európai nyomorultak…”

Ugye, milyen ismerős? Tegye fel a kezét, aki sohasem magyarázta hasonló szöveggel a kudarcait! Na, van valaki? Ha Te vagy az, az ember, akinek mindez ismeretlen, most nem ülsz itt, és olvasod ezeket a sorokat.

Ez a fajta gondolkodás kényelmes tespedésbe viszi az embert, ahol egész nyugodtan lemondhat az álmairól, hiszen azok úgyis valóságtól elrugaszkodott, irreális vágyak csupán. Inkább beérjük a kevéssel, és igyekszünk nem túl sokat gondolni az úgynevezett sikeres emberekre.

A köztünk és az álmaink között feszülő szakadék akkor a legmélyebb, ha nem tartjuk magunkat méltónak rá, hogy megvalósítsuk őket. Ez pedig egy olyan önbecsülési probléma, mely az életünk minden területén pusztító hatást gyakorol. 

Érdemes feltérképezni, hogy a saját életünkben mi, milyen státuszt töltünk be. Minél alacsonyabb státuszban tartod magad, annál messzebb vagy a valódi felelősség vállalástól és az életedben rejlő végtelen szabadság kibontakoztatásától. Nézd meg vannak-e olyan emberek, akik valójában nincsenek feletted, te mégis lépten, nyomon, kényszeresen alájuk mész a kommunikációban. Ha vannak, és a saját érdekedben meg akarod ezt a kínos helyzetet változtatni, itt egy egyszerű gyakorlat, mely igen látványosan tudja felfelé húzni az önbecsülésünket.

Válassz egy embert, akivel hasonló helyzet áll fenn, és épp készülsz vele találkozni. Idézd most fel a legutóbbi beszélgetésetek élményét, és nézd meg magad kívülről, milyen volt a tartásod akkor. Ha magasabb vagy nála, valószínűleg görnyedsz, ha alacsonyabb vagy nála, vagy egy magasságúak vagytok, úgy vélhetőleg behúzott nyakkal, sűrű szemlesütések közepette vészeled át a találkozást. (Súlyosabb esetben hadarsz, dadogsz, nagyokat nyelsz, és nem bírsz normálisan beszélni.) Lényeg, hogy összemész, és teljes mértékben átadod neki az irányítást.

Most képzeld el magad, amint ugyanezzel az emberrel társalogsz egyenes háttal, határozott arccal, tökéletes nyugalomban és a beszélgetést legalább annyira irányítod, mint ő.

Ha ez is meg van, éles töltényre váltunk, és jöhet a nagy találkozás…

Elejétől a végig tarts fenn egy belső fókusz, amivel önmagad figyeled, és korrigálni tudod a tartásodon jelentkező, esetleges torzulásokat. Ha ő azt szokta meg, hogy alá mész, és most nem teszed, azt meg fogja érezni, és a kettőtök közötti kommunikáció abban a pillanatban egy másik mederben folyik tovább. Lehet, hogy kínosan érzi majd magát és éppen ő megy majd alád, lehet, hogy dühös lesz, és frusztrált, de az én tapasztalatom egészen más. Amikor a partner megérezi, hogy vele egyenrangú féllé válsz, sokkal fesztelenebb, barátibb lesz a társalgás, és olyan személyes dolgokat is megoszt veled, amelyekre azelőtt nem volt példa.

Ha ezen is túl vagy, már alig várod, hogy ugyanezt végig csináld a többi versenyzővel is.

Visszatérve a kezdeti felvetéshez, egy alkalommal, mikor épp elcsitult az elme, egy rendkívül zaklatott nap végén, tisztán halottam, amint a belső hangom azt kérdezi tőlem: „Hol van a Hited? Hol van az Erőd? Hol van a Bátorságod?” Szinte követelte a választ, mely rögtön utána meg is érkezett tökéletes bizonyosság érzését keltve bennem: „Itt van a Hitem. Itt van az Erőm. Itt van a Bátorságom.”

Ezek a kérdések és a rájuk adott válaszok azóta is eszembe jutnak, ha egy helyzetben a régi, rossz mintát követve alacsonyabb pozícióba készülnék helyezkedni, és mindig segítenek, hogy ehelyett inkább, a megfelelő szintre emeljem magam.

Ezeknek a mondatoknak nagy ereje van és képesek rá, hogy a jelen pillanatba megfelelő tudatosságot vigyenek.

Ezért azt mondom, figyelj oda a belső hangodra, mert amit mond, az jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy valódi önbecsülést építs magadnak.

Akro-Színház

Akik ismernek még az Akro Kommandó hőskorszakából, vagy láttak már olyankor, amikor igazán önmagam vagyok, tudják és tapasztalják, hogy megszállottként rajongok a hiteles pillanatokért. Amikor elkezdtük, minden nyers volt és kiforratlan. Éjszakába nyúló akrobatikus kísérletezések sora, műfaji korlátok nélkül. Akrojóga, akrobalansz és kontakt-akrobatika sajátos keveréke volt az, amibe annak idején olyan lelkesen beleástuk magunkat. Az sem volt ritka, hogy a csapat egyik, másik tagja annyira belefeledkezett a gyakorlás felszabadító örömébe, hogy tudta nélkül, de izgalmas színészi alakítást is vitt az éppen zajló jelenetbe.

Nekem, azóta is az ilyen pillanatok a gyengéim. Egyszerűen nem tudok betelni azzal, ahogy, szinte a semmiből megszületik egy karakter, és belekeveredik egy akrobatikus szituációba. 

Ahogy a gyakorlás kiemelkedő pillanataiban az embert csordultig tölti az erő és az öröm, azóta is szinte minden alkalommal elindul valami hihetetlen érdekes színházi folyamat, aminek a kifejtése és végig vivése nem fér bele az óra kereteibe.

Én meg vihetem magammal a kíváncsiságomat, hogy „mi lett volna, ha tényleg belemegyünk, ha tényleg életre kel a karakter, és elindul a saját útján…”

Éppen ezért úgy döntöttem, megteremtem az időt és teret, amiben direkt az akrobatika és a színház találkozásának kutatása zajlik. Ez a kutatás komoly és rendszeres műhely-munkát igényel, melyre érkeztek is már lelkes társak. Jelentem: az Akro-Színház elindult.

Rengeted izgalmas témával a fejemben beleugrottam a sűrűjébe, és a résztvevőket is irgalmatlanul bedobtam a mélyvízbe.

Mivel mindenki különböző mozgás kultúrából érkezett, leszűrvén az első óra tapasztalatát, rájöttem, hogy nulladik lépésként ki kell, dolgozzak egy egységes színházi nyelvet, amit mindannyian értünk.

Következő alkalommal a bemelegítés után néhány finomabb, egyensúly áthelyezős akro-balansz rávezető játékkal folytattuk a közös munkát. Már itt egészen tisztán látszott, mennyire különböző módon gondolkodik az emberek teste. Hány féle képen lehet ugyan azt a gyakorlatot jól is és rosszul is csinálni…

Itt még szó sem volt színházról. Szimplán csak kerestük a megoldást egy, egy akrobatikus pozíció valódi megértésére.

Következő lépésként, az akrobatikát teljesen elengedve, egy teljesen másik irányból kerestük a mozdulatok harmóniáját. A rendelkezésre álló tér minél izgalmasabb kihasználása volt a cél. A résztvevők, folyamatos mozgásban, magukra és egymásra figyelve úgy alakítják a színpad-képet, hogy azt egy külső szemlélő bármelyik pillanatban megállíthatja.

Minden megállás után bekúszik egy újabb instrukció, s ez önmagában olyan fókuszált figyelmet hoz létre, hogy a résztvevőknek esélyük sincs „civil üzemmódban” maradni.

Miközben mozdulsz, figyelsz arra, hogy a körülötted lévők éppen milyen szintet töltenek be a térben. Ha többen elindulnak a padló felé, Te emelkedni kezdesz, ha fent és lent is vannak, Te egy süllyesztett pozícióban, vagy guggolva keresed azt a közép helyzetet, melyet a következő pillanatban már elhagysz. Mindeközben lehet a tempóval is játszani, de mikor már szem és testkontaktot is keresünk, annyi mindenre kell egyszerre figyelni, hogy a csapat egységesen lassú tempóban folytatja felfedezőútját.

Ebben a játékban is vannak időnként kiállások, mikor a mozdulatok hirtelen kimerevednek, és máris egy olyan színpad-kép tárul elénk, aminek már egyből mélysége és története is van. Hány féle képen tudsz kapcsolódni és viszonyulni a veled együtt mozgókhoz testben, tekintetben, tartásban, pozícióban. Mennyi vonal tud hirtelen megjelenni, csak a tekintetek irányán keresztül!

Elég csak megváltoztatni a kép fókusz pontját, vagyis mindenki ugyanarra az emberre néz, és megváltozott az elénk táruló látvány jelentése. Más és más lesz a kép mögött kibontakozó történet. Akár címet is adhatunk minden egyes jelenetnek, hogy még szórakoztatóbb legyen a játék.

Szó sincs még akrobatikáról vagy színházról. Egyszerű figyelem erősítő gyakorlat ez csupán, mely kellő rávezetéssel gyerekeknél, felnőtteknél egyaránt működik.   

Ha azt mondom: „Most pedig improvizálni fogunk”, a legtöbb nem-színész ember elborzad, és arcára kiül a rettenet. Ebben a játékban mindenki improvizál, csak nem tudja. Egy formára van szükség, amibe a résztvevő beleöntheti a kreativitását.

Ezen felbuzdulva, következő alkalommal egy „play-back” színházi alap technikát, nevezetesen az élő szobrot kezdtük el tanulmányozni. Ez az a technika, amelyikben a leginkább van helye statikus akrobatikai megoldásoknak. Itt a testben való kapcsolódás adja a lehetőséget, hogy a résztvevők akár egymás combjára állva, vagy vállára mászva töltsék be a teret és hozzá még némi színészi játékot is hozzanak. A színészi játék itt is sok esetben már a konkrét alakítás előtt megjelenik. A legfőbb instrukció az, hogy akármi jön, azt vállald fel és tedd bele a játékba. Ha éppen zavarban vagy, és fogalmad nincs, mit kéne tenned, bátran használd ezt az állapotot.

Persze teljesen más benne lenni, mint kívülről szemlélni, de én a „rendező” pozíciójából nézve elmondhatom, hogy rendkívül jól szórakoztam. Még történet sem volt, csak magát, a formát gyakoroltuk, de a hiteles pillanatok minden alkalommal jelentést adtak a kialakult  képnek. A jelentés pedig rendszerint olyan volt, amire a benne lévők egyáltalán nem számítottak.  Mikor meglátásaimról beszámoltam, sokszor hisztérikus nevetés volt a reakció.

Következő alkalommal az előző gyakorlatok felelevenítése mellett már elkezdünk karakterépítéssel is foglalkozni. Az eddigi élmények és tapasztalatok alapján alig várom már a folytatást.

Tiszta pillanatok

Mindannyiunk életében akadnak olyan pillanatok, amikor ihletett állapotba kerülünk és számunkra is meglepő módon cselekszünk. Máskor meg a cselekedeteinknek van olyan hatása másokra, amire egyáltalán nem számítunk.

Ezek sokszor azok a katartikus pillanatok, amikor egy rég eltemetett, magunkba fojtott fájdalom vagy sérülés mozdul ki a helyéről, és így, a helyén hihetetlen energia szabadul fel.

Megkönnyebbülünk, újra szabadon lélegzünk, az elménk tiszta, és végre újra van szilárd önbecsülésünk.

Talán észre sem vesszük, annyira megszoktuk, hogy egy látszat hierarchiát követve, szégyentelenül alámegyünk másoknak, olyan embereknek, akik semmivel sem különbek nálunk, s még talán státuszuk sem magasabb, mint a mienk.

Egyszerre rálátunk erre az egész, általunk kreált illúzió gömbre, melyet most egy jól irányzott tűszúrással kipukkaszthatunk.

Kik élvezik azt a kegyet, hogy nálam fontosabbak számomra? Valóban megérdemlik ezt a kitüntetett figyelmet? Nekem valóban megéri hozzájuk képest a saját életemben alsóbb pozíciót felvenni? Csak, hogy meg ne sértődjenek szegények? Egyáltalán kik ezek az emberek nekem? Miért hozok létre belőlük egy ketrecet, és miért zárom be magamat oda? Kinek az elvárása ez az egész? Lehet, hogy ez igazából nekik sem válik a javukra? 

Amikor ezeket a kérdéseket feltesszük önmagunknak, az már jó jel. Akkor már kezdünk kilátni abból a mintából, ami valójában nem is a miénk. Lehet, hogy csak megörököltük egy távoli (vagy közeli) rokontól. Bizony meglehet, hogy még a félelmem sem az enyém, azt is csak kölcsön kaptam a nagyapámtól…

Az ilyen jellegű felismerések igen csak feltámaszthatják bennünk a dühöt. Amikor rájövünk, hogy mások félelmével korlátozzuk magunkat, szinte érezhetjük, ahogy a valódi, egészséges önérzetünk kezdi kidugni a fejét, és lassan felszítja haragcsíráinkat.

A tűz annyi év után még mindig nem aludt ki. Ott szunnyad bennünk, és türelmesen várja a pillanatot. A tiszta pillanatot, mikor lángra kap és megmutatja magát…

Hirtelen, akkor, amikor a legkevésbé várod, olyan visszajelzést kapsz valakitől, hogy szó szerint kijózanodsz a kicsinyes, kis játszmáidból, és egyszerre ott tündököl előtted a saját, mélyre elásott erőd. Innentől már nincs vissza út.

Sokkal többet érsz, sokkal többre vagy hivatott és sokkal többre vagy képes, mint azt valaha hitted magadról. Az életednek célja van, Neked pedig Sorsod van, Feladatod van és mind ehhez kiapadhatatlan Erőt is találhatsz magadban. Ha azt teszed, ami a dolgod, előbb, utóbb minden támogatást megkapsz hozzá, mert az Univerzum számára nincs nyereségesebb, megtérülőbb üzlet, mint az, hogy végre az légy, aki vagy!

Érdekes, hogy mikor cirkuszos gyerektáborokban én vezetem az akrobatika, vagy levegő akrobatika szekciót, nem tudok igazán elfáradni. reggel könnyen kelek és a nehézséget inkább a lefekvés jelenti. Mindig feldob, ahogy a gyerkőcök fejlődése a szemem láttára bontakozik ki. Idén a levegő akrobatika csoportot kaptam meg, és szó szerint alig lehetett őket a függönyről lerángatni. 

Most jutott először eszembe, hogy nem csak a hagyományos cirkuszi módon, hanem jógával is segítsem a lenyújtásukat, egy, egy kemény nap után.

Hogy a kölkök mennyire haraptak rá a témára, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a második alkalommal már követelték maguknak az esti jógát. Aznap nagyon későn fejeztük be a gyakorlást, így nem tudtunk már a nyújtásra időt szánni. Majdnem ki is tört a lázadás…

Egy másik nap, a kisebb srácokat kellett altatnom. Egy röpke rögtönzött mese után, előszedtem legunalmasabb gitártémáimat, gondolván ettől majd garantáltan bealszanak. A sötétben egyszer, egyszer sikerült félre fognom, a húrokon, így az alapvetően szomorkás dallamok időnként kaptak egy enyhe blues-os felhangot. A végeredmény katartikus volt. Mikor úgy tűnt, végre alszik már az egész banda, kimentem, és magam is nyugovóra tértem. 

Másnap a táborvezetője azzal talált meg, hogy nem tudja, mit játszottam a lurkóknak előző este, de ketten is kikészültek, és az egyik haza is akar menni. Mondanom sem kell, teljesen tanácstalan voltam. Próbáltam felidézni a részleteket, de nem lettem okosabb. Végül kiderült, hogy az esti gitárjátékot annyira szomorúnak találták, hogy, miközben én a dallamokat kerestem a húrokon, ők csendben pityeregtek. Az egyiknek, saját bevallása szerint honvágya támadt, mert az apja is hasonló dallamokat szokott játszani. Ettől annyira el kezdett hiányozni az apja, hogy reggelre már haza akart menni. Valahogy aztán napközben megmentettük a helyzetet, de a gitárral tudtam, hogy sokkal óvatosabban kell, bánjak.

A következő este inkább a nagyoknál próbáltam szerencsét, ahol éppen tombolt az anarchia. Mint kiderült, az egyik srác készül mesélni, a nagyok egy része viszont határozottan lázadt ez ellen. Mind amellett a kicsiktől jó néhányan benn ültek már a mesére várva. Közben a legnagyobbak (16-17 év körüli lányok és fiúk vegyesen) az elmaradt esti jóga miatt hőbörögtek, s páran világmegváltó beszélgetéseket folytattak a női és a férfigondolkodás közti különbségekről, valamint azok mélységeiről és a mélytudatban tárolt szexuális szimbólumok mibenlétéről…

Tanár társaim halált megvető bátorsággal próbáltak úrrá lenni a helyzeten, én pedig úgy döntöttem, meghallgatom kétes fogadtatású mesét. Mivel ilyenkor zenével szoktuk a társaságot nyugalomra hangolni, azt találtam ki, hogy az egyik jelenlévő, korát meghazudtolóan érett, gitáros sráccal elkezdjük impróban játszani a káoszt, és keressük benne a harmóniákat. Mire a mesélő megérkezett, egészen le is higgadt a társaság, bár később a mese hatására többen hisztérikus nyerítésben törtek ki, így nagy gonddal előkészített munkánk gyümölcse végül az enyészeté lett…

A napokban különös találkozásban volt részem. Egy fesztiválra utaztunk éppen egy barátunk kocsijában, és mivel elég későn indultunk, út közben ránk sötétedett. Én valami rettenetes mélyrepülésben voltam akkor. Azt éreztem, hogy nincs igazán szükség arra, amire a leginkább rendeltetve vagyok, hanem ehelyett, egy lélektelen munkába kell, megint belefogjak, kényszermegoldás gyanánt.

Sok ilyen helyzet volt már az életemben, és egyetlen porcikám sem kívánta megint. Ahogy a kudarc és a fölöslegesség érzése kezdett elhatalmasodni rajtam, érthető módon a halál gondolata ütötte fel fejét amúgy is baljós gondolataim között. „Ha nincs rám szükség, meg kell haljak.” Ez, idáig sokunknak ismerős eszmefuttatás lehet. Jött azonban egy eddig teljesen ismeretlen bizonyosság is. Még pedig az, hogy a biztos halált ebben a méltatlan helyzetben egyedül akkor kerülhetem el, ha egy állat magára vállalja sorsomat és meghal helyettem.

Ez a gondolat némiképp felrázott. Ennyire azért mégsem ragaszkodom a depresszióhoz. Már a Balaton Felvidéken jártunk, és emlékeztem rá, hogy arra felé mindig nagyon sok állat bóklászik az országutak mentén éjszaka, így hirtelen egészen esélyesnek tűnt, hogy valóban elgázolunk majd egyet. Kezdtem aggódni. Már bőven éjfél után jártunk, mikor szóltam vezetőnknek, legyen óvatos ezen a helyen, s ő biztosított is róla, hogy nem gázol el senkit. A nyugalom azonban csak nem talált rám, míg végül meg is láttunk egy felbukkanó őzet a kanyarban. A sofőr valóban lassított és fékezett is, de már későn.

Az őz megdermedt a rászegeződő reflektorfénytől.

Arra még volt ideje, hogy megforduljon, de elugrani már nem tudott. A jobb oldalánál kaptuk el. Hirtelen fék, egy nagy puffanás és az őz már benn is volt az árokban. Mire magamhoz tértem, már kinn voltam mellette. Zihálva lélegzett, és fektében úgy kapált a lábával, mintha most is futna. Hosszú percekig ültem mellette és csitítottam, mint egy megijedt, síró kisgyereket. A ziháláson kívül semmilyen hangot nem adott ki. 

Nyoma sem volt már a búskomorságomnak, csak egy dolog volt fontos számomra, hogy megnyugodjon az őz. Végül egyre lassabb lett a kapálózás is, és a lélegzete is egészen megnyugodott. „Te az én őzem vagy, nem eshet bajod, mert vigyázom rád.” Ez volt az üzenetem. Lassan, már a fejét is megsimogathattam. Fiatal bak volt, aki most nagy pofont kapott az élettől, de a pofonokat nem azért kapjuk, hogy belehaljunk, hanem, hogy tanuljunk belőlük.

Az őz fektében felemelte a fejét, és bágyadtan ránk nézett, mintha nem értené, mi történik. Gabi ekkor már ezerrel reikizte, és a kezünkből némi vizet is elfogadott.

Ideje volt, hogy induljuk és elérjük szállásunkat, így megpróbáltam talpra állítani, a pórul járt jószágot. Sokkban volt még, de ennél komolyabb nem történt. A mikor megemeltem, a lábai nem tartották még, viszont mikor leraktam, hirtelen talpra ugrott, és bevetette magát a bozótba.

Megörültünk az őz nagy szerencséjének, és végre mi is elindulhattunk. Sokáig ment még a poénkodás, mert a hirtelen támadt jókedvnek nem akartuk útját állni, én pedig megköszöntem az őznek a találkozást és a tanítást.

Vigyázni kell, milyen gondolatokat és érzelmeket táplál az ember, mert az élet gyorsan tükröt állít elénk, és ilyenkor, ha más kapja a pofont, az is nekünk fáj. Erős hittel és mély szeretettel azonban a legkeményebb pofon után is talpra áll az ember.

Lelki békét támogató mondatok

Amikor a meditáció valamely formáját gyakoroljuk, legtöbbször van egy állapot, amelynek elérésére törekszünk. Vizualizálunk, képeket, szavakat, mondatokat vetítünk magunk elé, vagy éppen üres tudattal egyé válunk a lélegzettel, egy testérzettel, vagy mozdulattal.

Előfordul, hogy kellemetlen, rossz-szagú gondolatok útvesztőjéből menekülünk. Nyomasztó érzések dzsungelében vágjuk magunknak az ösvényt, és ilyenkor macsétánkra bizony ráfér az élezés…

Küzdünk haraggal, sóvárgással, kétellyel, frusztrációval. Megbillen a hitünk, felborul a légzésünk, és végül akár különböző, kézzel fogható tüneteket is produkálhatunk.

Leggyakrabban a fejek fájnak, de van, aki szédül, hányingere van, ájulás kerülgeti. Két percenként vécére kell menni, már az étel gondolatára is hasmenés jelentkezik. Otthon tölthetjük az egész napot, de a várt megkönnyebbülés nem jön el. Rettegni kezdünk, és egyre jobban utáljuk magunkat. Még egy lökés a külvilágból (valaki megjegyzi, hogy nyúzottnak nézünk ki, fogytunk vagy híztunk, felfedeznek egy ősz hajszálat), és képesek vagyunk egészen befordulni.

A negatív spirál, egy „rossz gondolattal” indult…

Várjunk csak egy picit! Létezik olyan, hogy „rossz gondolat”? Nem lehet, hogy csak gondolat van, és az azt követő reakció lehet jó (az egyén számára áldásos), vagy rossz (az egyén számára káros)?

Mitől lettünk ennyire kibillenthetőek? Miért mások döntik el, mennyit érünk? Ha nem lenne visszajelzés, milyen képet alkotnánk magunkról?

Mikor megértettem, mennyit számít, milyen gondolatokkal „tömöm” a fejem (vagy hagyom, hogy mások „tömjék”), elkezdtem tudatosan keresni azokat a gondolatokat, melyek támogatják a lelki békémet, erősítik az önbecsülésemet.

Teljesen nyitottan leültem, és hagytam, hogy a szavak megtaláljanak. Így történt, hogy egy héten keresztül, minden nap érkezett egy, egy mondat, mely annyira hasznosnak bizonyult, hogy úgy döntöttem, megosztom az érdeklődőkkel. (Minden egyes mondat mélyebb kifejtése megérne egy külön blogot, de most szeretném inkább egyben, összefüggésében  bemutatni őket. Akinek kedve van, nyugodtan próbálja ki, hogyan működnek, és bátran kóstolgassa jelentésüket.)

Az első nap mondata így hangzik: „Magamat mindig és mindenkor, feltétel nélkül szeretem és tisztelem.” Ez a mondat megértette velem, hogy a legjobb barátom mindig is én leszek. Az egyetlen személy, akitől feltétlen szeretetet és tiszteletet várhatok, csakis én vagyok. Erre rajtam kívül senki sem képes. Nekem viszont nincs más választásom. Minden hibámat és bűnömet meg kell, bocsájtsam, mert mások bocsánata semmit sem ér, ha én haragban állok magammal. Aki nem képes magának megbocsátani, azt nem lehet megvigasztalni sem.  Ez ugyanakkor fordítva is igaz. Aki magát szereti, azt a golyó sem fogja. Az ilyen emberek bírják legjobban a kritikát, illetve ők állnak talpra legelőbb minden vereségből. Ezek az emberek előbb utóbb biztosan megvalósítják az álmaikat.

A második nap mondata az volt, hogy: „Erősítem a hitem, növelem a hitem.” Aki ismeretlen úton jár, annak törhetetlenül bíznia kell abban, hogy, ha kitart, megérkezik a célja felé, akkor is, ha minden jel az ellenkezőjére utal. Ha sziklát mászol, el se indulj, amíg szikla szilárd hited nincs abban, hogy feljutsz a csúcsra. Ha csak 1 százalékot is hagysz annak, hogy leesel, le fogsz esni. Biztosra kell menni, és a valódi bizonyosságot csak belül találhatjuk meg.

Harmadik napon érkezett meg a jelenlét mondata: „Jelen vagyok, éber vagyok.” Ez a mondat annyira önmagáért beszél, hogy fölösleges is lenne sokáig cifrázni. A lényeg mindössze annyi, hogy soha semmi nem lehet fontosabb annál, amit éppen csinálok. Ha ezt megfogadjuk, nem lesz időnk aggódni, kételkedni és ártalmas gondolatokat dédelgetni.

Eljött a negyedik nap. „Rögzült mintáimat elengedem, tisztán és szabadon cselekszem.” Ez a mondat mindig felszabadít. Ha kicsit éberebb tudatállapotban végezzük napi teendőinket, könnyen rajta kaphatjuk magunkat, amikor gondolkodás és intuíció nélkül, gépiesen reagálunk gyakran megtörténő, főleg kellemetlen eseményekre. Itt a gyakran teljesen relatíve értendő. Lehet, hogy 2 havonta egyszer beverjük fejünket, térdünket vagy bokánkat valamibe. Lehet, hogy főnökünktől, munkatársunktól, élet-társunktól kellemetlen megjegyzéseket kapunk napi szinten. Lehet szó akármiről, lényeg az, hogy egy tiszta pillanatban megállunk, és felsejlik előttünk az a 100-féle lehetőség, ahogyan abban a helyzetben cselekedhetünk, megszokott reakcióink helyett.

„Rugalmas lélekkel, együtt hajlok a végtelennel, mindig az élet irányába.” Ezt a mondatot kaptam az 5. napon. „Ami nem hajlik, az törik”- hangzik a harcművészek között közkedvelt mondat. Egyszerre minden irányba úgysem lehet ellenállni, viszont olyan helyzet  szembejöhet velünk, ahol épp az ellenkezőjére van szükség…

Az kell, hogy bárhonnan jön is az impulzus, nem állsz ellen egyáltalán, hanem üres tudattal belesimulsz a mozdulatba. Egyé válsz azzal, ami történik, anélkül, hogy egy pillanatra is minősítenéd azt. Ha nincs benned ellenállás, előbb, utóbb a Neked legmegfelelőbb pozícióba kerülsz. Szörfösök szoktak hasonló élményekről beszámolni. Ha csak arra mész, amerre a hullám visz, minden görcs eltűnik a testből. Olyan helyzetekben érdemes ezt a működést használni, amikor rajtad kívül álló erők tengerén hánykolódó kicsiny lélekvesztőnek érzed magad. Ilyenkor a dolgok nem rajtad múlnak. Ahhoz pici vagy, hogy elkülönülj, ahhoz gyenge vagy, hogy ellenállj, hát legjobb, amit tehetsz, hogy egyé válsz az egésszel, és hagyod, hogy a megoldás, magától megmutassa magát.

A hatodik és a hetedik nap mondatai lényegében a második mondat („Erősítem a hitet, növelem a hitet.”) továbbfejlesztéséből fakadnak.

Így hangzik a hatodik: „Minden élethelyzetben tökéletes létbizalmam vezérli gondolkodásomat pozitív, áldásos irányba.”

Az egyik kedvenc rajzfilm figurám jut most eszembe, aki a pozitív gondolkodás megszállottja. Egyszerűen nem létezik olyan dolog, ami számára bármilyen módon ártalmas lehet. Annyira elhiszi, hogy minden érte, az ő szórakoztatásáért történik, hogy végül mindenki elhiszi, és ez az egész helyzetet átfordítja. Ha kivégzésre viszik, azt hiszi, őt ünneplik. Lepacsizik a hóhérral, és csodálattal nézve dicséri a borotva éles pallóst. El is kéri a hóhértól, hadd próbálja ki… Testi ereje nevetséges, se nem szép, se nem ügyes, ész-kombánynak meg aztán végképp nem nevezhetjük. Mégis ő lesz az abszolút győztes, mert a lét-bizalma megingathatatlan.

Ezzel el is mondtam mindent a hetedik, legderűsebb mondatról: „Akármi történik velem, értem történik, és mindig a számomra legáldásosabb módon alakul.”

Végtelenül egyszerű és tiszta mondat. A lényeg, hogy, a játékszabályokat Te írod. Még nem tudod, hogy hogyan, de bizonyos, hogy a javadra válik, ami történik, akkor is, ha ezt most mindenki másként gondolja.

Amióta megkaptam őket, ezek a mondatok fakasztanak mosolyra minden reggel, és tartják bennem a lelket nehéz helyzetekben.

Aki szeretné, próbálja ki, aki nem hiszi, járjon utána J

   

Alkalmazott meditáció

Ha valaki megkérdezi, mi is az a meditáció, még mielőtt alaposan leoltjuk műveletlensége miatt, jusson eszünkbe, hogy ezt a lassan teljesen elcsépelt kifejezést mennyi mindenre használjuk. A szigorú légzésfigyeléstől kezdve a bambuló álmodozásig eléggé széles a skála.

Sokféle megközelítés, technika és motiváció forog közszájon e témában, így hát úgy döntöttem, megírom én is a magam verzióját.

Mindenekelőtt tisztázzuk a célt. Számos egyéb áldásos mellékhatása mellett, a legfontosabb hozadéka az egyre stabilabb lelki béke. A lelki béke egy olyan dolog, ami nélkül az első sarokig sem jutunk el. Lelki béke nélkül végezni bármilyen tevékenységet olyan, mintha felfelé akarnánk haladni egy lefele tartó mozgólépcsőn.

Nincs ebben semmi misztikus, ezoterikus katyvasz. Egyszerűen önmaga ellen dolgozik, aki feldúlt, vagy zilált tudatállapotban lát munkához. Még a legegyszerűbb, rutin mozdulatokban is megugrik a hibalehetőség, ha nem vagy ott, mikor csinálod. Ismered azt, az állapotot, mikor bármihez nyúlsz, kiesik a kezedből? Máskor pedig számodra ismeretlen területen is könnyedén sikert aratsz.

Akkor megy jól egy tevékenység, ha rá vagy hangolódva, ha fontos számodra annak a munkának a minősége.

Mikor megértettem, hogy nem úszhatom meg a Nagyival való 2 és félórás piacozást, úgy döntöttem, hogy megadom magam a helyzetnek. Minden ellenállásomat elengedtem, s egyszer csak bevillant a híres zen mondás: „Meditációra legalkalmasabb hely a piactér…” Ha mást nem is, azt legalább megértem most, mit is szeret a Nagyi annyira a piacozásban”. 

Szemében szent őrület ég, ahogy beleveti magát a Vásárcsarnok forgatagába.

Elengedek hát egy nagy sóhajjal minden más lehetőséget, amire egyébként, a drága időmet fordíthatnám, és ráhangolódok a Nagyira. Most ez a legfontosabb, és mienk a világ összes ideje. Ahogy igyekszem utolérni a piac, lüktető labirintusában otthonosan közlekedő nagyanyámat, rá kell döbbenjek, hogy rengeteg érdekes dolog vesz itt körül. Hirtelen, mintha egy másik világ szippantana be, máris ott jártunk a hentes pultok között, körülöttünk a pocakos, vörhenyes arccal szuszogó hazánk gyermekével és egy falkára való éhes nyugdíjassal. 

Miközben a bomló, nyers hússzag keltette hányingerrel küzdök, még pont sikerül kiszúrnom a meditatív egykedvűséggel cigarettázgató, alkoholista Ödi Bácsit is, a hely örökös díszletét, és hivatásos bodhiszattváját (vagy „bolti szarkáját”, ahogy a Buddhista fősulin elterjedt, tréfás szólás tartja…). Ilyen arcokat minden kocsmában lehet találni. Ha megkérdezed őket az élet értelméről, vagy csak arról, mire gondolnak, miközben idült arccal a semmibe révednek, biztos lehetsz benne, hogy olyan választ kapsz, amin jó ideig lehet majd gondolkodni.

 

Mire rosszullétemet legyőzve magamhoz térek az undortól, Nagyi diadalmasan közli, hogy mehetünk, mert „ennél szebbet is találunk olcsóbban.” Folytatjuk hát utunkat a piac útvesztőjében.  Szinte sajnálattal tekint a „szegény sorban állókra”, majd, mintha egy misztériumot fedne fel, így szól: „Ez az én titkos helyem. Itt a legolcsóbb, a Sanyi Bácsinál.” És valóban, megérkezvén új helyszínünkre, máris láthatjuk a csúfos véget ért jószágok különböző fellógatott alkatrészei mögött huncutul mosolygó, szikár 70-es férfiút, Sanyi Bácsit. Füle 

mögül ceruza kandikál ki, mint a szakiknak, a hentesbárdot meg úgy forgatja, hogy az ókori Róma bármelyik arénájában is nyugodtan megállná a helyét a gladiátorok között. J

Úgy látszik, közben immunissá válhattam a szagokra, mert immár gyermeki kíváncsisággal szemlélem az állatok le és kivágott, külső és belső részeit. Be kell, valljam, sok ismeretlen tartozék is került a szemem elé a nagy bámészkodásban. Mikor Nagyitól kérdezem, melyik, micsoda, láthatóan felcsillan a szeme, amiért végre az Ő területén járunk. „No, ha vidéken nőttél volna fel, ez most mind nem lenne kérdés…” (Valószínűleg úgy vágnám a disznót, mint matek zseni a számtanpéldát.)

„Az ott a zuzája, az meg a mája.” Végül létrejön az alku, és mi elhagyjuk a csirkelábakkal szegélyezett, titkos birodalmat.

Ugyan így megtaláljuk a legolcsóbb és legszebb zöldségeket („jó lesz a tyúklevesbe”), majd, egy másik félre eső pultnál megtaláljuk Karcsi Bácsit, aki nem más, mint a fűszer paprikák tótum faktuma. Minden-tudó mosollyal néz ránk paprikával jól-betárazott asztala mögül, s mikor kérdezzük mi a mai felhozatal, pödör egyet gigantikus, harcsa bajszán és így szól: „Van édes, van csípős és van erős...” Mi végül a „Keceli Dinamit”- névre keresztelt halálos méregből vásárlunk egy csokorra valót. „Ezt vidd el Öcsédnek, hálás lesz érte…” Mondja Nagyi, némi kajánsággal a szemében.

Mikor végül elbúcsúztunk, és én elindulok hazafelé alaposan megpakolt kosarammal, arra gondolok, hogy tulajdonképpen egész gyorsan elszaladt az idő, és még jól is szórakoztam.

Színházi, karakter-tanulmánynak sem volt utolsó, ez a kis piactúra.

A kérdés azonban jogos: mi köze van mindennek a meditációhoz?

Nos, a válasz bővebb kifejtése valószínűleg egy következő blog témája lesz, annyit viszont leszögezhetek, hogy, ha a szituációt hárítva menekülni próbálsz, garantáltan elveszíted a lelki békédet.

Egy elkerülhetetlen helyzetben, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy megpróbálod elkerülni. Ehelyett, amire törekedned érdemes, az a körülmények minél tökéletesebb elfogadása, hisz nem véletlenül, hanem tanítási célzatból dobta azt eléd az élet.

Minden komolyabb elengedést megelőz egy nagy sóhaj. A belégzés az elfogadás, a kilégzés az elengedés. Éppen ezért, a meditáció alapja a lélegzet. Innen indulsz ki, és ide érkezel meg egy gyakorlás alatt. A lélegzet lenyugtatása és finomítása által hangolod a tudatot, az aktuális helyzet teljes mélységében való átélésére, bármilyen helyzetről legyen is szó.

A lélegzeten keresztül találkoztam azokkal a szagokkal, amik bőven túl voltak a komfort zónámon, és ezért a tudatban legyőzendő ellenállás lépett fel hányinger formájában. Az ellenállást pedig úgy lehet a legkönnyebben legyőzni, ha belemész (ez színészi munkában is jól-bevált eszköz). Mivel nem volt hová menekülni, csak előre mehettem. Előre, bele a szagba, a látványba, bele az élménybe. A lélegzetem magától lelassult, néhány pillanatra, még a körülöttem zajló dolgok is mintha lassított felvétel bejátszásaivá változtak volna.

Az ellenállás, mivel hatástalan volt, elillant, és a tudat egy pillanat alatt magáévá tette az élményt. A lélegzet maradt lassú és finom, a tapasztalás pedig kontrolált. Eltűntek a nevek, megszűntek az elme által kreált kategóriák. Minden az volt, ami. A csirke tartozék, a zöldség, az emberi beszéd okozta egységes morajlás, az orromat megcsapó cigaretta füst és alkoholszag, mind nem volt más, mint a helyzet természetes velejárója. Nem váltott ki ellenállást. Egyszerre voltam kint és bent. Béke volt. Én magam voltam a béke, ítéletek, félelmek, sóvárgás, vágy, elutasítás, és tompaság nélkül. Az élet akadálytalanul folyt át rajtam.

Hány olyan helyzet jön szembe veled nap, mint nap, ahol ez a képesség akár életet is menthet?! Mennyi ártalmas következményt lehet elkerülni, pusztán azáltal, hogy megadod magadat, és eggyé válsz a helyzettel? A lélegzeted figyelése és finomítása által kapcsolatot teremtesz önmagad és a körülötted történő dolgok között, és így csodálatos módon alakíthatod a kibontakozó szituációt.

A számtalanféle, rendelkezésre álló, meditációs technika közül azt érdemes leginkább gyakorolni, amelyet éles helyzetben is alkalmazhatsz. Bevezetésnek ezért azt ajánlom, légy jelen és lélegezz tudatosan minden tevékenységedben, különösképpen azokban, amelyeket nem szeretsz. Így a tudatod elevenné és fogékonnyá válik a további gyakorlatokra, visszajelzés pedig az életből érkezik.

Kitartó, eredményes gyakorlást és élvezetes, éber jelenlétet kívánok. 

Szent őrültek

Pár nappal ezelőtt a Nemzeti Galériában jártam, és gondoltam, ha már ott vagyok, megnézem kedvenc szobromat: Dózsa Györgyöt. A jó 3 méteres bronz szobor most is lenyűgözött.  Ahogy izzó vastrónján ül, húsa csontjára ráégve, fél karja leszakadva, önkéntelenül is tiszteletet parancsol. Egész lénye törhetetlen akaratot fejez ki. Mikor először láttam, majdnem leborultam előtte.

A legenda szerint, mikor kivégezték, úgy tették próbára az általa vezetett parasztokat, hogy mindazokat, akik megégetett húsából haraptak, hazaengedték, a többieket meg karóba húzták.

Kíváncsi vagyok, milyen volt az arány. Persze volt, aki harapott, mert az élete fontosabb volt, mint a becsülete, vagy egyszerűen csak megijedt a karótól. Dózsa ekkor, a legenda szerint csak ennyit mondott: „Kutyákat neveltem, nem parasztokat…”

Sokat gondolkodtam én is ezen a dilemmán. Vajon mit tennék, ha nekem kellene döntenem. Harapok, vagy meghalok? Élet becsület nélkül, vagy becsület élet nélkül (nem utolsó sorban fájdalmas kínhalállal)?

Ez most csak egy játék, hisz manapság ritka az efféle szituáció. Azt is tudjuk azonban, hogy áldozat és kockázat vállalás nélkül nincs siker.

A történelem során számtalanszor előfordult, hogy valaki kockára tette az életét. A kérdés nem is az, túlélte-e a kalandot, hanem az, hogy megérte-e. Az életünket kockára tenni csakis olyan dologért szabad, ami fontosabb, mint az életünk. Ez az igazi bátorság. Ha olyan dologért kockáztatjuk az életünket, ami nem éri meg, azt inkább vakmerőségnek, vagy egyszerűbben szólva hülyeségnek nevezzük.   

Ha Jézus csak egy kicsit is visszafogja magát, vagy megijed a farizeusoktól, ma könnyen lehet, hogy nem lenne kereszténység. Felismerte a küldetését, és végig is csinálta. Tudta jól, mi vár rá, de nem hátrált meg. Felismerte, hogy az életének az értelme túlmutat az életén, és meghozta a döntést.

Persze nem mindenki lesz híres, aki feláldozza magát egy szent célért, de az igazán „őrültek” amúgy sem a hírnévre gyúrnak.

Egy kényszer hajtja őket, hogy végig csináljanak valamit, nem számít mi a vége.

A legtöbben örökké mérlegelünk, latolgatjuk az esélyeinket egy, egy vállalkozásban. Nem merünk fejest ugrani az életbe, pedig minden egyes pillanat, amiben nem merünk dönteni, örökre elillan, és valaki más dönt majd helyettünk. Sokszor még olyan egyszerű dolgokban sem merünk döntést hozni, hogy részt veszünk-e egy jóga, tánc, akrobatika vagy bármilyen készségfejlesztő órán. Vannak, akik képesek elmenni egy mozgásos tréningre úgy, hogy ők nem állnak be, csak nézik… Még azt sem tudják eldönteni, hogy megbíznak-e a tréning vezetőjében vagy sem. Ha megbízom benne, elmegyek és beállok, ha nem, oda sem megyek. Ennyi kockázatot az embernek kell tudni vállalnia, egyébként meg, ha hallgatunk a megérzéseinkre, biztosan nem csalódunk.

A bolond és az őrült között sok hasonlóság van. Mind a kettő felismeri, hogy, ami körül veszi, az nem valóság. Tudják, hogy minden, amitől félhetnek, illúzió. Egyik sem fél éppen ezért senkitől és semmitől. A bolond azonban nem akar forradalmat. Csendben mosolyog csak, néha kigúnyolja azokat, akik túlságosan komolyan veszik magukat, röhög magán és mindenki máson, végtelenül bölcs, és ha csak kicsit is figyelünk rá, tanít minket. Nincs különösebb célja, úgy boldog, ahogy van. Megvilágosodott.

Ezzel szemben az őrültet mindig hajtja valami. Megszállott módon képvisel egy olyan célt, ami rendszerint tiszteletteljes rettenetet vált ki az úgymond normális emberből. Érdekes módon mikor ezek az emberek mégis célt érnek, a normális emberek irigylik őket a legjobban. Azok, akik ennél jóval kisebb dolgokban sem hoztak soha semmilyen áldozatot.

Ha megnézzük Jimi Hendrix-et, John Butlert, Tommy Emmanuelt, vagy valamelyik igazán megszállott profi zenészt (de hozhatnék színészt, artistát vagy képzőművészt is nyugodtan), biztos, hogy találunk olyan pillanatokat, amikor szívesen lennénk a helyükben. Amikor azt szeretnénk átélni, amit ők. Csak kevesen látják, hogy a tehetség mellett micsoda munka van abban, amit csinálnak. Megdolgoztak, megszenvedtek a sikerért, és valószínűleg számtalanszor lett volna rá mód, hogy feladják.

Nekem, mikor egy ötletemre azt mondják: „micsoda őrült ötlet”, csak még jobban megjön hozzá a kedvem.

Az őrülteket onnan is fel lehet ismerni, hogy az életüket elképesztő szenvedéllyel élik. Egyszer Mohamed így szólt a feleségéhez: „Bár nagyon vágyom rá, hogy Veled töltsem az éjszakát, Allah hív. Nem bánod-e, ha imával töltöm inkább, a csillagos ég alatt?” Erre a feleség ezt a választ adta: „Bár nagyon vágyom rá, hogy velem töltsd az éjszakát, még jobban vágyom arra, amire Te vágysz.” Most is beleborzongok az alázatnak e rendkívül szenvedélyes és tiszteletet parancsoló megnyilvánulásába. Ez az, amikor a saját fontosságom eltörpül a szent cél fontossága mellett. Akármilyen kényelmetlenségekkel jár is, a küldetését nem tagadhatja meg egy igazi megszállott.

Ha megnézem, milyen emberek szerepelnek a példaképeim között, máris találok kettőt, aki most is száműzetésben él. Az egyik a Dalai Láma, a másik Thich Nhat Hanh (vietnámi, zen buddhista szerzetes). Mindketten béke Nobel díjat kaptak. Folyamatosan azon dolgoznak, hogy kinyissák az emberek szemét és szívét. Ezreket tanítanak, előadásokat tartanak a világ minden táján, de a saját hazájukból előzték őket. Nyilván körülöttük is mindig voltak, akik megpróbálták őket „jobb belátásra téríteni”.

Mindig fogsz olyat találni, aki a józanész érveivel dolgozik majd azon, hogy lebeszéljen az álmaidról. „Arról ne is álmodj!” „Szállj le a földre!” „A realitás nem ez…” „Tanuld meg hol a helyed!” „Eljön majd az idő, mikor neked is be kell dugnod a nyakadat az igába.” Soroljam még?! Hihetetlen, miket bírnak az úgymond normális emberek mondani… Nyílván arról van szó, hogy nekik nem sikerült, és féltenek téged nehogy Te is pofára ess, mint ők. Meg hát hogy is nézne ki, ha neked összejönne az, amit ők meg sem mertek próbálni. Erősen nyugtalanító hatással lenne rájuk a sikered…

A kis emberek mindig féltek a nagy emberektől. Aki mer álmodni, az veszélyes. Aki követi az álmait, az felkavarja a jól megszokott állóvizet. Nyugtalanságot kelt. Rég elnyomott énünk szépen elkezdi felszínre hozni a jogos kérdéseket: „Lehet, hogy én is többre vagyok képes, lehet, hogy én is megérdemlek egy esélyt, lehet, hogy van értelme az életemnek?”

Már nem olyan egyértelmű, hogy „ez van, ezt kell szeretni”. Ekkor már felütötte fejét a gondolat, hogy bizony, az életembe nekem is van beleszólásom! Van felelőségem. Van dolgom. Van küldetésem, feladatom, sorsom, ami elől nem lehet elmenekülni. Mindezt lehet hárítani, vagy lehet felvállalni, és beteljesíteni.

Hallottam néhány tibeti szerzetesről, akik bementek a harlemi gettóba meditálni, mantrát recitálni. Azt vették a fejükbe, hogy megtisztítják azt a fájdalmas, szeretetnélküli energiát, ami ott beette magát a kopott falak közé. A lakók, először csak szidalmakat szórtak rájuk. Mikor látták, hogy őket ez nem zökkenti ki, leköpték és levizelték őket. Mikor látták, hogy ez sem használ, már fegyverrel próbálták őket fenyegetni. A szerzetesek azonban csak folytatták a meditációt, míg végül találkoztak a tekintetek. Csodálatos pillanat lehetett. A rettegésben és erőszakban élő gettólakó belenéz a félelemnélküli, szeretetet, tudatosságot és erőt sugárzó szempárba. Az egyiknek fegyvere van, a másiknak viszont hatalma. Jön még a megszokott minta, de az hirtelen egy olyan erővel találkozik, ami felold minden korábbi bevésődést. A lélek merev, berozsdásodott rétegei fellazulnak, majd eltávoznak, és a régi tiszta, ősi felületek végre levegőhöz jutnak. A lélek újra lélegezni kezd. A történet vége az, hogy végül az egész Harlem együtt mantrázott. 

Nálunk is van azért egykét hely, ahol jót tenne hasonló akció. Bohóc doktorokra nem csak beteg gyerekeknek van szüksége. Én simán alkalmaznám őket munkanélküli hivatalban, bíróságon, bankokban és mindenhol, ahol a dolgok fontosabbak, mint az ember. Mindenhol, ahol csak egy szám vagyok.  

Néha megtörténik, hogy egy rákos beteg, akiről az orvosok már nyíltan lemondtak, csodálatos módon mégis meggyógyul, azaz meggyógyítja magát, amivel szinte felháborítja az őt korábban kezelő dokikat. Halottam egy ilyen beszélgetésről. „Maga még él?”- kérdi az orvos. Mire az ex-beteg: „Baj, doktor úr?”

Ne hagyd, hogy lebeszéljenek az életedről! Inkább hallgass az őrültekre!

India üzenete...

Sokan kérdezik tőlem, mit adott nekem India spirituálisan. A válasz nem könnyű, hiszen alapvetően elvárás nélkül indultam neki, és a tisztuláson kívül, a jógával sem volt különösebb célom. El is gondolkodtam rajta, miért pont nekem sikerült kijutnom, mikor soha életemben nem vágytam Indiába. Sokan csak álmodnak erről, és irigykedve nézték a "piszok mázlistát". :)

Elindultam hát, ha már így szembejött a lehetőség, és igyekeztem nyitott szemmel járni.

Több érdekes megfigyelésem is volt az „indiai” emberrel kapcsolatban, és ezeket akaratlanul is összehasonlítottam azzal, amit itthon szoktam tapasztalni.

Ami nagyon hamar feltűnt, hogy nem látok szomorú embert. Elképesztő gazdagságot és szegénységet találsz egymás mellett, de az emberek általában mosolyognak, akármilyen kasztból származzanak is. Aztán ennek az oka is kitisztult előttem. Nálunk egy ember hosszú évekig depressziózhat, anélkül, hogy komolyabb problémája származna ebből…

Indiában, ha lógatod az orrodat, ha elveszíted a hitedet és az önbizalmadat, az első sarokig sem jutsz el, mert lehúz a rahodár, kifoszt a majom, elgázol a tehén. Indiában a szomorú ember halott. A depresszió életveszélyes. Olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, ha életben akarsz maradni.

A másik érdekes tény, hogy ott még a koldusnak is olyan öntudata van, amilyen nálunk maximum a politikusoknak lehet. Mindenki 100 százalékosan tisztában van a saját érdekével, és azt mindhalálig képviseli, mert nincs más, aki képviselje helyette. A gyengébb elpusztul, és a gyengét senki sem sajnálja, mert tudják, hogy nem méltó az életre. Ha élni akarsz, erősnek kell lenned. Gabival egyszer találtunk egy kölyökkutyát, akit elgázolt egy autó, és így lebénult a hátsó lábaira. Szerettünk volna segíteni rajta, de a jóga tanárunkon kívül senki sem értette miért. Mindenki látta az út mentén vonyító, tehetetlenül vergődő kicsi jószágot, de együtt érző tekintetet sehol sem láttunk. A kiskutya hosszú és gyötrelmes szenvedés után természetesen elpusztult, és mi annyit tehettünk csak érte, hogy lélekben vele vagyunk, és jó utat kívánunk neki.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ottaniak teljesen szívtelenek. Valószínűleg egyszerű önvédelemről van szó. Tudják, hogy nem tudnak segíteni, és ha magukévá teszik a látvány fájdalmát, elgyengülnek, és az első sarkon átveri őket valaki.

Érdekes volt azt is látni, mennyire másként működnek a különböző kasztú emberek. A koldusok, rahodárok és dzsungel-lakók tekintetében időnként szinte állati sötétséget lehet felfedezni. Ezek az emberek teljesen kontroll nélkül igyekeznek habzsolni minden élvezetet, ami szembejön velük, mert kitudja, mikor lesz rá megint lehetőség. Hasonló energiájuk van, mint a majmoknak.

Vannak kereskedők, akik büszkék portékájukra, és hol tiszteletteljes alázattal, hol ravaszkodó kíváncsisággal szemléltek minket, próbálván ráérezni, vajon milyen üzletet lehet velünk kötni.

Ebben a hol zavaros, hol erőszakos, vagy egyszerűen csak kíváncsi tekintetű tömegben a bráhmin, azaz papi származású emberek szinte ragyognak. Olyan értelem csillog a szemükben, ami önkéntelenül is fölébe helyezi őket a többieknél. Kifinomultak, választékosak kommunikációban és öltözködésben egyaránt, ugyanakkor sugárzik belőlük az erő. Az ilyen típusú emberek vendégszeretete szinte kínosan túláradó. Egy életre leköteleznek a nagylelkűségükkel és a figyelmességükkel.

Azt tudtam, hogy az indiaiak annyira kasztokban gondolkodnak, hogy a külföldit is ez alapján osztályozzák. Engem is sokszor „bemértek”, és az esetek nagy többségében szemlátomást „harcosként” definiáltak. Ezzel nem is volt bajom, hisz a Buddha is harcos kasztból származott. J Sok féle emberrel találkoztam már akkor, csak valahogy a saját kasztomból valók nem jöttek szembe velem. Egyszer aztán, mikor éppen elefánt lesre indultunk a dzsungelben, találkoztunk néhány bangalore-i diákkal, akik szintén hasonló célból várakoztak a lótusszal benőtt tó partján. Egyikükkel halkan, hogy ne csapjunk zajt, beszélni kezdtem. Kevés szóval, inkább tekintettel kommunikáltunk. Az első pillanattól fogva egyenrangúak voltunk, és a másik tekintetében egymás erejének kölcsönös tiszteletét éreztük. Csak azért jöttünk ki, hogy lássuk az elefántokat, de ott és akkor vadászok voltunk. Harcosok voltunk, akik lesben állva várják az ellenfeleiket. Különös egy találkozás volt, az biztos. Mintha az indiai énem ült volna ott mellettem.

Ami kis hazánkhoz képest még nagyon más odakint, az, az élet intenzitása. Minden étel tobzódik az ízekben. A méreg erős az alap, de van olyan is, mikor ezen kívül még egyszerre érzed az édeset, a sósat, a keserűt és a savanyút (nemzeti büszkeségük a szambár…). Szeretik az egészen vad színeket, és nem bírják a csendet (a buszon a kötelező duda mellett egyszerre sípol minkét kalauz, az emberek ordítanak és természetesen teljes hangerőn megy az elmaradhatatlan, se-füle, se-farka bollywood film!)

Nekem mindenképp túlzásnak tűnt ez a fajta életmód, de az is túlzás, ami itthon van…

Nálunk az emberek vagy egyáltalán nem gondolkodnak, vagy folyamatosan hülyeségekre gondolnak. Egyfolytában gyengítjük, butítjuk, tompítjuk magunkat. Nem mi értékeljük az életünket, hanem mások, és célok helyett homályos elképzeléseket táplálunk. Szánalmasan belenyugszunk jobb esetben középszerű életünkbe, mert úgy gondoljuk, nem tehetünk mást. Száz számra dobáljuk a kifogásokat, ha az a kérdés, miért nem azt tesszük, amit igazán szeretnünk. „Már öreg vagyok, nincs időm rá, hogy önmagam legyek, mert dolgoznom kell.” „Gyenge vagyok, béna vagyok, nincs pénzem (ezt sokszor olyanok is képesek kimondani, akiken csak a ruha több, mint 100 ezer forint!), nem értek semmihez, nem ismerek senkit, Magyarországon ebből úgysem lehet megélni, stb.” Úgy szórjuk a kifogásokat, mintha fizetnének érte!

Nálunk a fiatalok túlnyomó többsége elveszítette, vagy mélyen elásta a fantáziáját és a kreativitását. Szolga-lelkűen követik az éppen aktuális, hordhatatlan divatot, és komolyan azt képzelik, ez majd valódi státuszt ad nekik. Sugárzik róluk a nagyképűség, de egészséges önbizalma csak nagyon keveseknek van. Ciki a mozgás, egész nap a net előtt ülnek, az életük pedig üres, céltalan és unalmas. (A facebook ezzel van tele…)

Alszunk. Egy nyugdíjasban több az életerő és a motiváció!

16 évesen én is elég sokat ittam, de tele voltam világ-megváltó gondolatokkal. Ma alig látok olyan fiatalt, akinek valódi fény lenne a szemében. Pedig ott van bennük a lehetőség. (Egyik misszióm pont ez, hogy felébresszem a bennük lappangó tehetséget, fantáziát és kreativitást.)

Miért van az, hogy 30 alatt szinte senki sem jógázik, az akrojógától pedig sokszor még a jógások is félnek? Hányan akartak gyerekkorukban színészek, színésznők lenni, most meg rettegnek a színpadtól. A közönség előtti szereplés a legtöbb ember kollektív rémálma. Vágyunk rá, hogy kiálljunk a társaink elé, és mondjunk valami őszintét, de aztán inkább csak lemondó sóhajjal legyintünk egyet. Mikor hittük el, hogy ennyire értéktelenek vagyunk?! Mikor húztuk le a vécén az álmainkat?!

Úgy viselkedünk, mint akik azt hiszik, hogy örökké élni fognak. A halálos ágyunkon már késő lesz önmagunknak lenni. 

Ébresztő! Meg fogunk halni. Ez India üzenete.

Poroljuk hát le az álmainkat, mossuk meg az arcunkat jéghideg patak vízzel, és ébresszük fel a bennünk rejlő lehetőségeket!