India nem alszik

          Több, mint 3 hete vagyunk már Indiában, de azt hiszem, megszokni még csak most kezdem  igazán. Felfogni, hogy itt vagyok, az még odébb van. Talán majd májusban, ha visszatérek, elhatol a tudatomig, hogy itt voltam, bár kérdés, hogy otthonról nem csak egy furcsa, kaotikus álomnak tűnik-e majd.

          Az első dolog, amit nem értettem és szoknom kellett, az az örökös füst és por, ami Delhiben már a repülőgép ablakából feltűnt. Mi ez a por, ami folyton ott kavarog a levegőben? Mi ez a füst, ami mögül a végeláthatatlan szemétkupacok, ősrégi, porladó épületek és a mindehhez szokatlan módon passzoló modernebb irodaházak sziluettjei tűnnek elő?

          Egy egész napos, városban való flangálás után azt gondolnád elég éber vagy hozzá, hogy ne érhessen meglepetés. Szemeket növesztettél a hátadra, úgy forgolódsz a tömegben, mint egy minden irányból támadást váró szamuráj. Gyanakodva méregeted a rád mosolygó arcokat, próbálod felvenni a ritmust a lüktető város őrült forgatagával. Csak Delhiben többen élnek, mint egész Magyarországon, és mikor lemész a metróba, ehhez már nem is fér semmi kétség. Ha eddig nem vesztetted el az intim szférádat, most kénytelen leszel… Határaid egy pillanat alatt szertefoszlanak, mihelyt a tömeg, veled együtt benyomul a zsúfolásig tömött vagonokba. Most Te vagy a hazafelé tartó munkás, az ügyvéd, a 12-gyerekes, kövér háziasszony, a csábos pillantású fiatal lány és a sunnyogó suhanc is, aki szerencsédre a jobb zsebed helyett a balba nyúlt, s így most a pénzed helyett csak a kézfertőtlenítődnek örül...

          Másnap indul az újabb kaland. Riksázás a névtelen és lehetetlenül szűk, mégis hömpölygő utcákon. Mindenki megy, amerre lát, senki sem néz semerre, hisz tudja, hogy úgyis kikerülik. Szüntelen ordítozás, dudálás, illatok és szagok, meg mindenféle impulzusok feldolgozhatatlan töménységben. Centiméterre húzunk el egy zöldségárus mellett, itt egy kutya hever, mellette szemétkupac és egy borbély, aki a nyílt utcán beretválja pocakos kliensét. Villanyvezetékek átláthatatlan egyvelege lóg az időtlen házak ablaka alatt, ahonnét most egy szurtos képű asszonyka teregeti sosem tisztuló ruháit. Itt egy elkapott tekintet, egy neked szóló mosoly, ott egy kirakatból rád kacsintó Ganésa szobor. Végül, egy nyugodtabbnak tűnő zugban, egy csésze maszala csáj kortyolgatása közben, az utca forgatagát szemlélve elmerengsz a híres zen mondáson, miszerint „meditációra legmegfelelőbb hely a piactér”.

          Indiában az épületeket nem újítják fel, hanem hagyják őket maguktól leomlani, és inkább felhúznak mellettük egy újat. Úgy tűnik, ez a kultúra olyannyira a körforgásra épül, hogy az elmúlásnak legalább olyan fontos helyet adnak, mint az újjászületésnek. Mintha még a szemét is szent lenne, és az építkezéseknél nem ritkán tehénszar a tapasztó anyag…

          Próbáltam felkészíteni magamat az ittlétre, hisz hónapok óta tudtam már, hogy jönni fogok, India mégis készületlenül ért. Indiára csak Indiában lehet felkészülni…

A nyugatról jött ember mindenképpen préda, ebben a túlélésre specializált társadalomban. Ha udvariaskodsz, borravalót adsz, szemet hunysz az apróbb huncutságok felett, mire hazaérsz, a koldusok még a gatyát is leszedik rólad, és mivel hagytad magad átverni és megkopasztani, még mélységesen meg is vetnek. Nem azt az angolt beszélik, mint Te, és ezt a félreérthetőséget is ellened használják fel, méghozzá rendkívül profi módon. Ha csak egy kicsit is bizonytalan vagy, megesznek az utcai árusok, vagy bárki, aki a potenciális hülyét látja benned. Márpedig itt a hülyének nézés az alap. Neked kell bizonyítanod, hogy nem vagy az…

          India összerág, és kiköp. Ezen mindenkinek át kell menni. Ezért nem érdemes befizetni egy kéthetes indiai nyaralásra. Időre van ugyanis szükség ahhoz, hogy az ostoba turista lárvájából kibújjon mindenre nyitott-tudatú lényünk pillangója, és törhetetlen Buddha-mosolyát előszedve megkezdje magabiztos szárnyalását. J

Amíg sápatag, európai színben pompázol, valószínűleg nem régóta vagy itt és egyedül el sem mered hagyni a biztonságosnak tűnő hotelt. Aki viszont jógázni jön, az vélhetőleg el fog itt tölteni néhány hónapot, és előbb utóbb belerázódik a dolgok menetébe.

          Érdekes kapcsolás, amikor egy kókusz-árus tiszteletét azzal vívod ki, hogy nem hagyod magad átverni, és elkéred azt a visszajáró egy rupit. Nem egész 5 forintról beszélünk. Otthon még talán szégyellnéd is magad, hogy ilyen apró pénzen képes vagy sóherkodni, itt azonban az elv a lényeg. Olyan ez, mint egy véresen komoly játék, ahol az életrevalóságodat tesztelik. Aki kicsiben átverhető, az nagyban is az, és így nem érdemel tiszteletet. Aki nem képes megvédeni magát, azt India eltapossa...

          Elkéred hát az egy rupit, és ha, elég határozott és természetes vagy, szó nélkül oda is adja. Még cinkos módon mosolyog is hozzá. Következő alkalommal pontosan ad vissza, és ha megkérdezed, elmondja mennyit érdemes adni a riksásnak, hogy elvigyen a helyre, ahová jutni szeretnél. Lehet, hogy még alkudni is segít. Később esetleg Te nem tudsz visszaadni neki, de ez már nem probléma. Majd megadod legközelebb.

          A következő szint, mikor kapásból kialkudod a riksásnál a megfelelő árat. Ő 100-at mond, mire Te nevetni kezdesz, és azt mondod 40. Erre meg ő kezd nevetni, végül 60-ért elvisz, és ha az út végén mégis többet kérne, Te megint csak nevetsz, kiszállsz, kezébe nyomod a 60 rupit és továbbállsz.

          Az is egy külön harc, hogy ne fűszerezzék halálra az ételt, amit enni szeretnél. Az elején még visz a jó magyar virtus, és faarccal betermeled a legerősebb ételeket is, később azonban, a pottyantós felett kuporogva kemény árat fizetsz büszkeségedért... 

Akár hetekbe is kerülhet, mire megszokod a helyi ízeket, és normalizálódik az emésztésed. Bizony eljön az ideje az egyszerűbb ízeknek, és annak, hogy nagyra becsüld mindazt az ételt, mely épségben hagyja a nyálkahártyádat. J

          Még Delhiben, a Vörös Erődben akróztunk egy kicsit a füvön, „just for fun”, meg a fotó kedvéért, és másodpercek alatt közönség gyűlt körénk. „Good practice, good yoga…” –mondta egy idősebb úr. Úgy tűnik, van az akro-jógának errefelé is valamiféle felismerhetősége, bár egy indiai ismerőst az egyik helyi, erotikus templom faragványira emlékeztette könnyed mozgássorunk. 

         Mysoreban csupa misztikus kérdés vesz körül minket. Például ki festi be, és milyen megfontolásból a teheneket (többnyire sárgára)? Van, hogy a mindenkihez és egyben senkihez sem tartozó kutyákat sem kímélik, de láttunk már sárga színű kecskét, sőt tyúkot is. A kérdés megint az előbbi. Vajon milyen okból kifolyólag teszi mindezt az elkövető? Lehet, hogy valamiféle kultikus célból történik e bonyolult procedúra? Mi lehet az oka a Karnataka Tartomány béli lakósok furcsa fejmozgásának? Ha kell, ha nem, jól csapágyazott nyakukon egyensúlyoznak fejükkel, és közben többnyire elbűvölően mosolyognak… Mikor alszik és eszik Vinay Kumar, a jóga tanárunk, aki 05.30-kor tartja az első óráját, és ekkor már bőven túl van a reggeli, privát gyakorlásán. Ezek után, szünet nélkül jönnek az általa vezetett jógaórák délután 3-ig, majd 4-től 7-ig, végül, este 7 után jöhetnek a tanítványok feltenni kérdéseiket. Ez megint csak eltarthat egy darabig. Vajon használható-e az Eu-ban a 300 rupiért (kb 1300 huf) továbbá 4db igazolványképért vásárolható jogosítvány?

          Stábunk folyamatosan nyomoz, s a következő bejegyzésben vélhetőleg minderre, s számos további izgalmas rejtélyre derül fény. J

          Addig is jó gyakorlás és jó szórakozást minden kedves olvasónak.

Összehangolódás

          Amikor címet kerestem ennek a bejegyzésnek, az járt az eszemben, ahogy legutóbb sikerült bevonnom egy éppen akkor „ellenálló” emberkét egy mozgásos kísérletbe. Kamaszokkal dolgoztam, és mivel ebben a korban ilyen érett fiatalokkal még nem találkoztam, bátor húzásra szántam el magam.

          Öten dolgoztak bent a térben, egymás testfelületét és különböző magasságbeli szinteket használva. Kreatív, szabad, rögtönzött mozgás volt a cél. Ezzel a korosztállyal soha azelőtt nem mertem még improvizálni. Általában nincs meg a kellő figyelem, nincs meg a kellő komolyság, nem mernek játszani, kísérletezni, nem mernek ennyire megnyílni egymás előtt. Most is vért kellett izzadni, hogy kialakítsuk és fenntartsuk a kellő figyelmet. Nehéz elérni, hogy ne poénkodják el a dolgot lépten nyomon, de megéri. Mindig vannak a csapatban érettebb személyiségek, akik kellő bátorítással belemennek „veszélyesebb” kísérletekbe is, mert bíznak benned, és kíváncsiak rá, hogy mi sül ki végül a dologból.

          Öten dolgoztak tehát a térben, és a többieknek az volt a dolga, hogy tapssal időnként megállítsák a mozgást, és egyik, másik társukat leváltva, ők is belekeveredjenek a közös mozgásba. Két srác kivételével már mindenki volt benn mozogni. Mikor rákérdeztem, mire várnak, az egyik hasfájásra panaszkodott (ez elég gyakori, mikor valamiért meg szeretnék úszni a gyakorlatot), a másik meg tisztán kijelentette, hogy ez „nem az ő világa”.

          Akármelyikünkkel megeshet, hogy hárítunk valamit. Félünk tőle, cikinek tartjuk, nem akarunk kitárulkozni valaki előtt, vagy csak egyszerűen nem találjuk a kapcsolódási pontot. Úgy döntöttem, nem erőltetem a részvételüket, viszont, mivel láttam, hogy a többiek sem olyan bátrak, mint lehetnének, azaz, nem hozzák ki a gyakorlatból a benne rejlő lehetőséget, én is beszálltam, hogy megmozgassam kicsit a teret körülöttük. Csak, hogy lássák, mennyire lehet építeni egymás test-tudatára, a falat is használva egyik lábammal már egy olyan vállra támaszkodtam, amit nem is láttam, mert a hátam mögött volt. Egy pillanat alatt olyan konstrukció jött létre, ahol minden résztvevő támaszkodott is (ha máshol nem, a falon), és egyben, valamelyik testfelületével tartott is valakit. A következő pillanatban elhangzott a taps, és a „hasfájós” emberünk már benne is volt a játékban. Megérezte a játék lényegét, és két másodpercen belül megteremtette a helyet „ellenálló” cimborájának, aki korábban tényleg nem látta a lehetőséget kezdetleges, „kortárs vonaglásunkban”.

          Persze, hogy „nem az ő világa”, hiszen nem látszik a lényeg. Elsőre csak egy spontán dörgölőzésnek tűnhet a dolog, Ő pedig egy olyan srác, akinek a vállaira az egész osztály felépíthető. Igazi tartó ember. Akkor van elemében, ha tarthat. Nem akartam beleerőltetni a gyakorlatba, csak a többieket akartam inspirálni, de közvetlenül, egy rejtett célt érvényesítve Ő is megtalálta a helyét. J

          Sokszor tapasztaltam már, hogy elég az én motivációm, ha valakit be szeretnék vonni egy tevékenységbe, vagy fel szeretném szabadítani a fantáziáját, hogy kreatív energiáit szabadon áramoltassa. Elég, ha én odateszem a figyelmemet, és keresem a kapcsolódási pontot. Az a motivációm, hogy megtaláljam a hozzá vezető utat, legyen szó akár zenéről, mozgásról vagy színházról.

          Nekem is izgalmas a folyamat. Látom, hogy elakadt, mert látszik, sőt érződik, még a hátam mögül is. Ugyanakkor, ha sikerül elkapni a pillantását, egy tétova mozdulatot, egy kimondott szót, vagy akár csak egy hangot, az én fantáziám már beindul. Már tudom, mit akarok belőle kihozni, és innentől csak az oda vezető utat kell megtaláljam.

          Zenében ilyenkor, ha többen építünk fel kísérleti effektekre és zajokra ritmusokat, harmóniákat, megkeresem magamban a bizonytalankodó résztvevőt, és egész finoman párbeszédet kezdeményezek vele. Elég egy tétova hang, ha arra válasz érkezik, az bátorítóan hat, és ha megismétli, és megkapja rá ugyanazt a választ, máris van egy ritmusunk, máris kész a játék, melyben már jóval könnyebb feloldódni. J  

          Ezzel a módszerrel az egész játék uralható, és kontroll alatt tartható. Bármelyik résztvevőt kiválaszthatod, és vele párbeszédet kezdve, a közös játékból felszabaduló öröm mindkettőtöket felemel.

          Amikor gitárt hangolok, nem csak a gitárt, de magamat is hangolom. Egy cirkuszi, színházi vagy bármilyen fellépés előtt, szintén rá kell hangoljam magam az előadásra. Hétköznapi üzemmódban, civil tudattal nem léphetek színpadra, mert úgy a leglátványosabb trükk is csak trükk. Elvész az ereje. Ha színpadra hangolod magad, és ott van a jelenléted, bármit csinálsz, erős lesz. Közönségként is izgalmasabbnak találok egy teljes, színpadi jelenléttel megtett sétát, mint egy rutinból ugrott, nyegle szaltót.

          Az összehangolódás, az összhang keresése magaddal, vagy bárki mással.

Az a szép benne, hogy neked csak a döntést kell meghoznod, hogy itt és most törekszel rá. Finoman keresed a módját, és ha nem feszülsz rá, csak hagyod magad vezetni az intuíciód által, a megoldás  kibontakozik a szemed előtt.

          Egy másik alkalommal, csak annyit döntöttem el, hogy keresem az összehangolódás módját. Azt akartam, hogy egy közös színpadi jelenlétben, egymásra és magukra fókuszáltan figyelve tudjanak mozogni. Nem volt fontos, hogy technikailag is magas szintű dolgot csináljanak. A közös figyelemben való mozgásra kerestem gyakorlatot, és az hamarosan megmutatta magát. Ami először „jött”, hogy figyeljenek a lélegzetükre. Aztán tettünk mozgást a ki és a belégzéshez. Belégzésnél összehúzódtak, kilégzésnél, kinyíltak. Ezután összekapcsolódtak a kezüknél fogva, és egy közös ritmust találva, együtt végezték ugyanazt a mozgást. Végül csináltunk két koncentrikus kört, lányok belül, fiúk kívül, és a két kör, egy közös légzésre két irányba mozgott (fiúk össze és szét, lányok fel és le). Úgy nézett ki, mintha egy lüktető szív volna az egész csapat. Mindezt ügyesen rátettük egy tenger-zúgásos zenére, így a hullámok ki és beáramlása tökéletes harmóniába került a lélegzetükkel és a mozdulataikkal.  Akik kívülről nézték, azt mondták, jól esett nekik a látvány. Nézni és benne lenni egyaránt terápiás hatású volt. Még a tekintetük is megváltozott.

          Ez a fajta összehangolódás egy közösség életében, legyen az iskolai, családi, munkahelyi vagy bármilyen csoportosulás, mindenképp továbbgondolásra érdemes, hiszen a benne rejlő lehetőségeknek még csak töredéke mutatkozott meg. Már az első alkalommal is izgalmas folyamatok indultak el, melyek hosszú távon rendkívül gyógyítóak lehetnek mind a csoport, mind a benne lévő egyének számára.

          Kívánom mindenkinek, hogy legyen része hasonló tapasztalásokban, ahol ilyen spontán módon kialakult harmóniában időzhet és töltődhet. J

Májustól visszatérünk és várunk Titeket nagy szeretettel foglalkozásainkon.

Info: akrokommando.hu,  FB: akrokommando.