Akik ismernek még az Akro Kommandó hőskorszakából, vagy láttak már olyankor, amikor igazán önmagam
vagyok, tudják és tapasztalják, hogy megszállottként rajongok a hiteles pillanatokért. Amikor elkezdtük,
minden nyers volt és kiforratlan. Éjszakába nyúló akrobatikus kísérletezések sora,
műfaji korlátok nélkül. Akrojóga, akrobalansz és kontakt-akrobatika sajátos
keveréke volt az, amibe annak idején olyan lelkesen beleástuk magunkat. Az sem
volt ritka, hogy a csapat egyik, másik tagja annyira belefeledkezett a
gyakorlás felszabadító örömébe, hogy tudta nélkül, de izgalmas színészi
alakítást is vitt az éppen zajló jelenetbe.
Nekem, azóta is az ilyen pillanatok a gyengéim. Egyszerűen
nem tudok betelni azzal, ahogy, szinte a semmiből megszületik egy karakter, és belekeveredik egy akrobatikus
szituációba.
Ahogy a gyakorlás kiemelkedő pillanataiban az embert
csordultig tölti az erő és az öröm, azóta is szinte minden alkalommal elindul
valami hihetetlen érdekes színházi folyamat, aminek a kifejtése és végig vivése
nem fér bele az óra kereteibe.
Én meg vihetem magammal a kíváncsiságomat, hogy „mi lett
volna, ha tényleg belemegyünk, ha tényleg életre kel a karakter, és elindul a
saját útján…”
Éppen ezért úgy döntöttem, megteremtem az időt és teret,
amiben direkt az akrobatika és a színház találkozásának kutatása zajlik. Ez a
kutatás komoly és rendszeres műhely-munkát
igényel, melyre érkeztek is már lelkes társak. Jelentem: az Akro-Színház elindult.
Rengeted izgalmas témával a fejemben beleugrottam a sűrűjébe,
és a résztvevőket is irgalmatlanul bedobtam a mélyvízbe.
Mivel mindenki különböző mozgás kultúrából érkezett,
leszűrvén az első óra tapasztalatát, rájöttem, hogy nulladik lépésként ki kell,
dolgozzak egy egységes színházi nyelvet, amit mindannyian értünk.
Következő alkalommal a bemelegítés után néhány finomabb,
egyensúly áthelyezős akro-balansz rávezető játékkal folytattuk a közös munkát.
Már itt egészen tisztán látszott, mennyire különböző módon gondolkodik az emberek teste. Hány féle képen lehet ugyan azt a
gyakorlatot jól is és rosszul is csinálni…
Itt még szó sem volt színházról. Szimplán csak kerestük a
megoldást egy, egy akrobatikus pozíció valódi megértésére.
Következő lépésként, az akrobatikát teljesen elengedve, egy
teljesen másik irányból kerestük a mozdulatok harmóniáját. A rendelkezésre álló
tér minél izgalmasabb kihasználása volt a cél. A résztvevők, folyamatos
mozgásban, magukra és egymásra figyelve úgy alakítják a színpad-képet, hogy azt
egy külső szemlélő bármelyik pillanatban megállíthatja.
Minden megállás után bekúszik egy újabb instrukció, s ez
önmagában olyan fókuszált figyelmet hoz létre, hogy a résztvevőknek esélyük
sincs „civil üzemmódban”
maradni.
Miközben mozdulsz, figyelsz arra, hogy a körülötted lévők
éppen milyen szintet töltenek be a
térben. Ha többen elindulnak a padló felé, Te emelkedni kezdesz, ha fent és lent is
vannak, Te egy süllyesztett pozícióban, vagy guggolva keresed azt a közép
helyzetet, melyet a következő pillanatban már elhagysz. Mindeközben lehet a
tempóval is játszani, de mikor már szem és testkontaktot is keresünk, annyi
mindenre kell egyszerre figyelni, hogy a csapat egységesen lassú tempóban folytatja
felfedezőútját.
Ebben a játékban is vannak időnként kiállások, mikor a
mozdulatok hirtelen kimerevednek, és máris egy olyan színpad-kép tárul elénk, aminek már egyből mélysége és története is
van. Hány féle képen tudsz kapcsolódni és viszonyulni a veled együtt mozgókhoz
testben, tekintetben, tartásban, pozícióban. Mennyi vonal tud hirtelen
megjelenni, csak a tekintetek irányán keresztül!
Elég csak
megváltoztatni a kép fókusz pontját,
vagyis mindenki ugyanarra az emberre néz, és megváltozott az elénk táruló
látvány jelentése. Más és más lesz a kép mögött kibontakozó történet. Akár címet
is adhatunk minden egyes jelenetnek, hogy még szórakoztatóbb legyen a játék.
Szó sincs még akrobatikáról vagy színházról. Egyszerű
figyelem erősítő gyakorlat ez csupán, mely kellő rávezetéssel gyerekeknél,
felnőtteknél egyaránt működik.
Ha azt mondom: „Most pedig improvizálni fogunk”, a legtöbb nem-színész ember elborzad, és arcára
kiül a rettenet. Ebben a játékban mindenki improvizál, csak nem tudja. Egy
formára van szükség, amibe a résztvevő
beleöntheti a kreativitását.
Ezen felbuzdulva, következő alkalommal egy „play-back”
színházi alap technikát, nevezetesen az élő
szobrot kezdtük el tanulmányozni. Ez az a technika, amelyikben a leginkább
van helye statikus akrobatikai megoldásoknak. Itt a testben való kapcsolódás
adja a lehetőséget, hogy a résztvevők akár egymás combjára állva, vagy vállára
mászva töltsék be a teret és hozzá még némi színészi játékot is hozzanak. A
színészi játék itt is sok esetben már a konkrét alakítás előtt megjelenik. A legfőbb instrukció az, hogy akármi jön, azt vállald fel és tedd bele a
játékba. Ha éppen zavarban vagy, és fogalmad nincs, mit kéne tenned, bátran
használd ezt az állapotot.
Persze teljesen más benne
lenni, mint kívülről szemlélni, de én a „rendező” pozíciójából nézve
elmondhatom, hogy rendkívül jól szórakoztam. Még történet sem volt, csak magát,
a formát gyakoroltuk, de a hiteles pillanatok
minden alkalommal jelentést adtak a kialakult képnek. A jelentés pedig rendszerint olyan
volt, amire a benne lévők egyáltalán
nem számítottak. Mikor meglátásaimról beszámoltam, sokszor
hisztérikus nevetés volt a reakció.
Következő alkalommal az előző gyakorlatok felelevenítése
mellett már elkezdünk karakterépítéssel
is foglalkozni. Az eddigi élmények és tapasztalatok alapján alig várom már a
folytatást.