„Én nem
tudok, mozogni, nekem nincs izmom… Én nem tudok táncolni, én nem tudok csak úgy
improvizálgatni… Én gyenge vagyok, nem bírok el senkit. Én meg nehéz vagyok, engem
nem bír el senki… A gyerekeim/szüleim/kutyám/főnököm/stb. miatt nem mehetek sehova…”
Fantasztikus,
mennyire kreatívak tudunk lenni, ha kifogásra van szükségünk önmagunk ellen. Annyian
vágyunk rá, hogy mozogjunk, táncoljunk, akrobatikázzunk, színházat csináljunk!
Aztán meg jön egy pont, ahol a legtöbben mindezt feladják. Miért mond le annyi
ember az álmairól?
A boldogtalanság,
úgy tűnik jóval kényelmesebb és biztonságosabb, mint az önmegvalósítás. A boldogság
kockázatos. Mi van, ha nem sikerül és megint kirúgnak a Paradicsomból?
Egy
ismerősöm szerint kegyetlen dolog volt, mikor Magyarország legszegényebb
vidékein tartottunk színházas, mozgásos tábort, tehetséges, de hátrányos
helyzetű fiataloknak. Belekóstolnak a jóba, a törődésbe, a támogató,
szeretetteljes odafigyelésbe, aztán meg mehetnek vissza a nyomorba, ahol ezután
sokkal mélyebb lesz a szenvedésük.
Igen, így is
fel lehet fogni. Akár hagyhatjuk is őket elrohadni a kilátástalanság közepén, a
tehetségükkel együtt.
Én ezt hívom
gyávaságnak. Amikor esélyt sem adsz a boldogságra, mert félsz, hogy, ha
kudarcot vallasz, nem bírod majd elviselni a fájdalmat. Az élet valóban ilyen.
Csupa fájdalom és bizonytalanság. A halál ehhez képest béke és nyugalom. Előbb,
utóbb meg kell hoznod a döntést, vállalod-e a felelősséget az életedért. A szerelem,
a szenvedély, öröm és extázis és minden intenzívebb érzés pokoli fájdalommal jár.
Még a boldogság is, pontosabban a boldog pillanatok. (Mert ugye ki látott már
boldogságot, csak úgy magában?)
Bírni kell! Nem
a fájdalomba halsz bele, hanem abba, ha nem fejezed ki, ha nem osztod meg, hanem
hagyod, hogy beléd rohadjon az érzés.
Vágysz a
mozgásra, a színházra, a táncra, hogy megélhesd magad, hogy megélhesd, ami
Benned van. Ez a művészet és az önkifejezés valódi célja. Hogy túléld az élet
intenzitását és ebben másokat is segíts. Légy hát bátor, és mutasd meg magad. Minden kifogás a halál felé
visz, még pedig az értelmetlen, katarzis mentes halál felé. Pontosan ez az,
amitől a legjobban félünk.
„A gyermekeim
fontosabbak. Nem érek rá, hogy magammal is foglalkozzak.” Lemondhatsz az élet intenzitásáról a gyermekeid
javára, de a Te boldogtalanságod őket nem fogja boldoggá tenni, sőt. Rájuk hagyod
az örök lelkifurdalást, hogy miattuk nem lehettél boldog! A gyerek akkor boldog,
ha a szüleit is annak látja. Téged másol. Értük kell fontosnak lenned magad számára.
Akkor
lesznek igazán szabadok, ha példát mutatsz nekik. Mozogjatok együtt! Vidd be az
önkifejezés szabadságát a családodba! Egy kamasz valószínűleg cikinek fogja ezt
találni, de, ha kitartasz a szenvedélyed mellett, sokkal jobban fog tisztelni,
és könnyebben is tud kapcsolódni hozzád, mintha megkeseredett, gyáva,
neurotikus személlyé válsz, aki csak a „hogyan ne…” kezdetű intelmekre tud
példát mutatni. Ha magadat megtanulod bátorítani, gyermekeidnek is önbizalmat adsz majd.
„Öreg vagyok
én már ehhez… Ezt korábban kellet volna elkezdeni… Mozogjanak csak a profik…”
Besenyő Pista Bácsi szavaival élve: „Ez hülyeség, kérem!” Egyedül a halálnak van rá joga, hogy megtiltsa, számodra a mozgást. Neki is csak egy rövid ideig. Nagyon
sok olyan betegség, sérülés van, ahonnét éppen a rendszeres és megfelelő testmozgás
a kiút. Megdöbbentő, mennyi ember gondolja úgy, hogy a mozgásos önkifejezés
kizárólag a profik privilégiuma. A valódi élet 30 felett kezdődik. Ekkorra már
jó esetben tudod, hogy mit akarsz, de, ha Te nem is tudod, a tested érzi, hogy
mire van szüksége. Légy jó hozzá, és add meg neki.
Ha az emberek
tudnák, mi mindent meg tudnak tanulni felnőtt fejjel, nem a leépülés és a
totális önbizalom/becsülés vesztés felé tartanának annyian.
Amikor
önfeledten mozogsz, szép vagy. Amikor megmutatod, ami benned van, kifejezed,
amit érzel, lenyűgöző vagy. Kortól, nemtől és mozgásos múlttól függetlenül.
Ehhez le
kell győznöd a gátlásosságodat, a félelmeidet, a negatív hiedelmeidet? Ez maga
a katarzis… A folyamat nem egyszerűen szép, hanem gyönyörű. Minél nehezebb, annál jobban megérinti a nézőt, akit Te vezetsz végig a saját folyamatodon. Megjárod a poklot,
hogy felébreszd a belső erődet, a bátorságodat. Ez a valódi transzformáció.
Megérinteni
és felszínre hozni a félelmek alá rejtett szépséget. Hadd essen rá a Nap, tápláló
sugara! Ha tudnád, hány ember van, aki rettegve vágyik ugyanerre! Mennyi
embernek lehetsz példa, élő bizonyíték arra, hogy meg lehet csinálni! Nem
pontozó zsűri vesz körül, hanem ámulatba ejtett, támogató közönség.
Mikor
félelmeiden dolgozol, mikor a lelked felszabadításáért teszel erőfeszítést,
szent vagy és az Univerzum Neked szurkol. Ezért érdemes élni, ezért érdemes meghalni.
